Az Ovibrader
esetén abba a gödörbe esek, hogy honnan is nézem az előadást. Nem tudok
hozzányúlni, a pozícióm függ a műfaj meghatározásától. Kocsmaszínház, felolvasó
színház, színház. Az Ovibrader azért is jó, mert túllép a dráma tartalmi
kérdésein. Nemcsak egyénre vonatkozó, nézőre ható gondolatokat közvetít, azt
megteszi a szöveg is önmagában. Meghagyja a szöveg szabadságát, végezze a
dolgát, s az előadás felépítése, formája színházra vonatkozó kérdésekkel
foglalkozik.
A határfeszegetést
mindig valami túllépésének gondoljuk és elfelejtjük, hogy visszafele is vannak
korlátok, melyekkel érdemes foglalkozni, hogyha érdekel minket a folyamatok közti
állapot. A játék megpróbál a felolvasó színházon túlra lavírozni, viszont vigyáz,
hogy ne érjen el a konvencionális előadásig. Ott marad a színészek kezében a szövegkönyv,
támaszkodhatnak rá, közben jelzésszerű gesztusokkal kísérik a szöveget.
Színházi szempontból izgalmas végigkövetni, hogy a szöveg hol engedi meg ezeket
a parányi gesztusokat, hogyan működik ez a hullámzás. Ez a módszer nemcsak a
szöveg szerkezetéről és működéséről árul el többet, hanem a színészi játék
építéséről, illetve a szöveg és a színészi játék közti viszonyról is. Megsejthető,
hogy hol mozdul át legkönnyebben az elmondott tartalom gesztusba, hol tud megszólalni
a szöveg önmagában, és mi a gyengesége, amit csak színészi jelenlét tud
megoldani.
Ez a kísérlet a néző irányába is barátságos, hiszen az önreflexív keresés őszintének és alázatosnak bizonyul, egyenlő félként bánik a néző jelenlétével. Az előadás térválasztása is szimpatikus, hiszen biztonságot nyújt mindkét fél számára, a kocsma helyett egy színházi tér kezdetből adna egy olyan keretet, ami nem engedné, hogy a tartalomhoz másként viszonyuljon a közönség. Valószínűleg ezért vonzza a fiatal réteget is, hiszen így lemossa magáról az oktató jelleget.
Meglehet,
hogy ez e kísérlet egy járható út úgy a színész, mint a néző szempontjából.
Legtöbbször a hitelesség a legnagyobb probléma. Viszont a megformált karakterek
mögött sokszor kikopnak a rejtelmek, így nem marad semmi a néző számára, ami
megfejthetetlen. Az Ovibrader engedi a nézőnek, hogy ő is dolgozzon, nem ad a
kezébe egy megoldást, hanem visszaadja a fantázia lehetőségét. Ugyanakkor a
színészeket sem helyezi a befejezett
biztonságos pozíciójába, formailag megengedi, és követeli, hogy dolgozzanak
vele. Nincs egy végtermék, hanem folyamat van, melyet állandóan lehet újra gyúrni.
A módszer egy gyógyír lehetne, hogy visszakapjuk azt a tapasztalatot, melyet a
mai környezet elvesz tőlünk, mikor a tátott szájunkba adja a megrágott húst. A
bizalom, amivel az Ovibrader kezel engem, azt sugallja, hogy részese lehetek, nekem
is van dolgom ebben az eseményben.
Biró
Réka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése