Görgey darabjának dramaturgiája már a második változás után kiszámítható,
így színészileg is nehéz feladat fenntartani a néző figyelmét. Az eredmény
egyértelmű: a Komámasszony, hol a
stukker? közönsége folyton mocorog, a telefonját bámulja, a bátrabbak pedig
szó nélkül elhagyják a termet. Mindent elkövet a néző, csak teljen az idő.
Ráncoljuk a szemöldökünket, haragszunk arra, aki kimegy az előadásról. Micsoda neveletlenség ez! – suttogjuk a
sötétben, miközben valójában mi sem érezzük jól magunk. De jól neveltek
vagyunk! Minden energiánkat összeszedve eldöntjük: csakazértis kibírjuk. Véleményt mondani viszont nemhogy lehet, de –
mert a színházban mindig értő nézőkről álmodozunk (?) – szükségszerű is. Mivel
nincs közönségtalálkozó, a nézőnek ez az egy választása maradt: nem nyel le
mindent, amit le akarnak nyomni a torkán.
A bennmaradtak számára ha nem volt elég az előadás, jön a
tapsrend. A koncepciótól teljesen eltérő ritmikus zenét csúsztatnak a
tenyércsattanások alá, mi meg akarva-akaratlanul ütjük a ritmust. A közönség,
mint egy jól kezelhető gép – a terv szerint működik. Nem számít már, hogy ki
facebookozott, ki smsezett, ki aludt, a végén mindenki tapsol és mosolyog.
Szimpatikus az olyan térszerkezet, ami nem akar bezárni. Az alternatív
helyekre vitt előadások merészebbek. A Plazma2,
avagy az Ovibrader felolvasó kocsmaszínházi előadásként definiálja önmagát.
Számon kérhetnénk a rendezéstől, hogy miért pont kocsma, hiszen ez a tér nem
kapcsolódik szervesen össze a témával, hiszen darab szerint egy pszichológus
rendelőjében vagyunk. Ám a helyszín most azért sem számít, mert azt érezzük,
bárhonnan indulhatnánk, a végén úgyis Fábián Péter (Barabás Árpád) cikázó
gondolataihoz érkezünk.
A terapeuta (Dunkler Róbert) elkezdi hipnotizálni Petikét.
Elkerülhetetlenül kommunikálni kezd az Ovibrader
a Stukkerrel. Most fehér golyóstoll,
az előbb ritmikus zene, de a cél ugyanaz, saját akaratától megfosztani valakit
és önkényesen irányítani.
Most viszont ki lehetne menni, és mert ki lehet – de persze nem csak ezért
–, nem megyünk. Inkább Petikével játsszunk az óvodában, csetelünk, kimegyünk az
utcára, elfelejtjük megvenni a birsalmasajtot, majd anyánk hívószava ellen – Gyere szépen! Gyere, báránykám! –
közösen tiltakozunk. Az előbb még nyájként terelgettek bennünket, most viszont
valahonnan legbelülről akarjuk kiáltani: nem
vagyunk bárányok!
Deák Kati
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése