Olyan rossz, hogy az már jó

Legjobb lesz, ha az elején tisztázom: egy szót sem tudok románul.  De a Pyramus & Thisbe 4 you című előadáshoz nem is kell, hogy tudjak.

William Shakespeare a Szentivánéji álom híres mesteremberek jelenetében fogja magát és megírja a világirodalom legócskább drámáját, gúnyolva ezzel kortársai slendriánságát. Alexandru Dabija pedig Shakespeare nyomán elindulva, az említett jelenetet felhasználva a romániai színjátszás különböző típusait tárja elénk, görbe tükröt tartva nekik és fergeteges komédiát generálva. Felnézek a színpadra és mintha egy félig bedíszletezett előadást látnék: középen hatalmas ketrec, benne székek egymás hegyén-hátán. Két oldalt egy-egy kis bódé, az egyik előtt egy pad és a színpad szélén egy vaságy. Időnként átsétálnak a színen technikusok, díszítők és később a jelmezek, kellékek kavalkádja és a színészi játék végképp megerősíti: itt most minden vállaltan teátrális. 

Kezdődik az előadás, bejönnek a színre a kisvárosi nőegylet tagjai, hatalmas kerekes ládákat tolva maguk előtt, mindenki feketében. Egyszerre abszurd és nevetséges: túlméretezett babakocsikat tologató siratóasszonyok. De sírni nincs miért, ez az első pillanatban kiderül. Előkerül egy-két jelmez és kellék a ládából és kezdődik a próba.  Minden színész egy-egy erős vonással rajzolja meg karakterét: van itt édes nagymama, aki mindenért hálás, aggodalmaskodó rendező, akinek kezéből könnyen kiveszi az irányítást a középkorú arrogáns Zuboly, akinek már a rendezői szék is kéne, nem csak az oroszlán. Theseus és Hippolyta, az előadás nézői, kilógnak a környezetből: modern, vállaltan meleg pár. Az előadás lezajlik, lelkes és kisiskolásan dilettáns, de elnyeri a nézők tetszését.

Éles váltás: a bigottan alternatív és formabontó, a nézőket megbotránkoztatni akaró színházat vesszük górcső alá. A mester és tanítványai készülnek egy rendhagyó, a régi színházi konvenciókat leromboló vízió megteremtésére. Van is benne minden, ami nem kőszínházi: fizikai színház becsípődött derékból inspirálva, alsógatyás Pyramus és Thisbe (utóbbi szintén férfi), meditáló hold, videó installáció, vér és vakolat, ami beteríti nem csak a színészt, de a nézőt is.  Akik jelen esetben, rizsparókás, legyezős nemesek. Tőlük távolabb álló előadást nehezen kaphattak volna. 

A harmadik verzió kicsit túllép a színházcsinálás problematikáján. Középpontba a nyelv kerül, illetve a közösen beszélt nyelv hiánya. Egy románok lakta faluba érkezik a lelkes magyar színész, ahol az alacsony lélekszám miatt szedett-vetett a társulat. Thisbe például valahol hatvan és a halál között lehet. De a lelkesedés nem elég: a színház nem válik közös nyelvvé az előadás nem születik meg.

Időközben a színpad megtelik az előző jelenetek alakjaival, akik nézőként foglalnak helyet. És ekkor színpadra lépnek az igazi mesteremberek, az Odeon színház kellékesei és díszítői, hogy előadják a saját verziójukat. Megható, ahogy csetlenek-botlanak, iskolásan szavalnak, de látszik, hogy instruálva lettek és ettől az egész kevésbé autentikus. 

Az előadás az első percétől az utolsóig dinamikus, és humorral teli. Rámutat a rétegszínházak és a rétegközönségek problémájára, miközben egy olyan darabbá válik, ami mindenkinek szól. For me, for you, for everybody.

Welczenbach Luca

Devianci(ák)

A Deviancia a másságról beszél a többiek tragédiáján keresztül.  

Németh Ákos, a szerző nagyon finoman és húsbavágóan őszintén nyúl a témához, Németh Ákos, a rendező pedig következetesen elsiklik ezek fölött. Alapvetően ez a Csiky Gergely Társulat előadásának legnagyobb problémája. A rendező koncepciója nem egy letisztult, kikristályosodott elképzelésről árulkodik, sokkal inkább arról, hogy ő is, mint sok más önmagát rendező szerző, beleesett a nagyot és mindent akarás csapdájába. Különböző színházi nyelveken szólaltatja meg szövegét és színészeit, ezek közül, azonban szinte mindegyik megmarad a kísérlet szintjén. A néző bevonása talán az egyetlen, amely végigkíséri az előadást, azonban ez sem elég hangsúlyos ahhoz, hogy elvigye a hátán a rendező vízióját. 

A szereposztás és a színészi játék talán az egyik legerősebb pontja az előadásnak. A mindennapi, a kis emberek félelmeit és toleranciáját mutatja fel a rendező/szerző, melyeknek megmutatásához szükség van egy olyan figurára, aki akkumulálja ezeket a karaktereket, a vele való viszonyaik tükrében. Az előadás központi alakja Zsanika, az autista lány, a tragikum mégis inkább a közvetlen környezetében lévő emberek életében sejlik fel. Azaz, hogy sejlene, ha az előadás következetlenségei és technikai elcsúszásai (például a zene használatának miértje, hogyanja és minekje) nem lassítanák és ölnék meg szinte teljesen a szöveget.

Orbán Enci

Ennél mégis több

Mi is az élet értelme? Valaki elgondolkodott azon, hogy melyek azok a bizonytalanságok, amelyek körülvesznek?

Lehet, csak egy hiányérzet, egy rosszul működő kapcsolat, egy nehéz munkahely, eltájolódás, félelemérzet… ennél mégis több, autizmus.

Az egymás elfogadása, a szeretet és a megértés különleges szépséggel körvonalazódik a Deviancia alatt. A két testvér közötti kapcsolat (Zsanett és Bea) felszínesnek látszik, viszont számos esetben Bea megvédi Zsanettet. Próbálja bevonni a társadalmi életbe, munkát talál neki a kertészetben és feladja rá a zöld kötényt. Még édesanyja is hagyja, hogy egyedül menjen dolgozni. A kellemetlen, konfliktushelyzet az, hogy főnöke, a Sanyi bácsi, nyomulni próbál a lányhoz. Előbb szövetséget akar létesíteni vele a Bandi bácsi leleplezése érdekében, de nem jutnak megegyezésre. Majd intim kapcsolatra kényszeríti és teherbe ejti a lányt.

Istent és a hitet többször említik az előadás folyamán, Rákné egy kegyszer üzlet tulajdonosa, csekély haszonnal, ahová utólag maga mellé veszi Zsanettet is, hogy vigyázzon rá. Mégis kiderül Zsanett terhessége. Sanyi bácsi javaslatára az anya elbocsájtja lányát és bíztatja, habár tudja, hogy ez a házasság nem megfelelő neki.

Az előadás többfajta problémát tár fel a néző számára: drogozás, erőszak, fogyatékosság stb. Mindez testközelben játszódik, a darabot végig feszültség övezi, de a föld szintjén marad, nem emelkedik fel.

A fények felgyúlnak újból, s rémült arcokat látok csak kivonulni a teremből. Németh Ákos csodálatos darabja valamilyen formában mindenkit elkápráztatott. 

Nagy Melinda

Érvényes megfogalmazás

─ fiktív interjú Nagy Andrással A kortárs dráma és a színháztörténeti hagyományok, a kortárs dráma legfontosabb kérdései című előadása kapcsán ─

Milyen Székelyudvarhely kapcsolata a kortárs drámával?

Ez a város az egyik legizgalmasabb műhelyévé kezd válni a kortárs drámának. Azok az előadások, amelyek ide érdekeznek, Erdélyben Székelyudvarhelyt a kortárs dráma fővárosává teszik. Ezen a találkozón több nemzedék figyel arra, hogy mi történik a kortárs drámairodalommal.

Fontosnak tartom, hogy ma születnek drámák. Ezt igazolja a drámapályázatra beérkezett művek nagy száma. A társadalomnak igénye van arra, hogy jelentős dolgokról beszéljen egy fontos helyen. A színházban.

Mit jelent, hogy a dráma kortárs?

A drámának régen egyszerű és áttekinthető volt a műfaji meghatározása. Könnyen lehetett értelmezni: mindig kellett hozzá dialógus, a dráma az emberek közti interakcióknak volt a területe. Ettől jöttek létre az érdekes viszonyok a szereplők között. Erről ma már nem minden esetben beszélhetünk.

A változás a 19. századra vezethető vissza, amikor a rendező lesz a színházi alkotás legfontosabb létrehozója. Ő ekkor már maga alá rendelheti a dráma szövegét. A színház már nem lesz az irodalom kiszolgálója, mint azelőtt. A szerző is elveszti autoritását a saját szövege fölött.

A 19. és 20. században mégis a szó marad a meghatározó.

A színház elsődleges feladata sok esetben az identitásképzés volt. Ha a nemzettudat veszélyeztetett, akkor a színház szerepe a társadalomban rendkívül megnő. Ez történt Magyarországon a 19. század elején, de Romániában is viharos története volt ennek a helyzetnek.

Ezek viszont színházon kívüli feladatok voltak, amelyek negatívan hatottak a színjátszásra.

Az identitás mindig a nyelvben gyökerezik, ennek erősítésére pedig egyetlen eszkö a szó. Ezért gyökerezik a színházi hagyomány még ekkor is a verbalitásban.

Mi lenne ennek a folyamatnak az ellenkezője?

Olyan csapatok is létrejöttek, amelyek nem a szerzőt, de már nem is a rendezőt részesítik előnyben, hanem az együtt gondolkodást és a közös alkotást. Ezekben a társulatokban sok esetben a színészek által kezdeményezett improvizációk kapcsán alakul ki a szöveg. Ilyen például a Krétakör, ahol a szerző már csak az alkotók ötleteinek a továbbgondolója, a megformálója. Pina Bausch is így dolgozott a táncosaival.

Ez azért érdekes, mert egyrészt megszűnik a szerző és a szó mindenek feletti hatalma, másrészt pedig a rendező sem egy kész elképzeléssel érkezik. Az ő feladata most már csak az, hogy egyetlen gondolattá vonja össze a csapat számos vízióját.

Hol van a magyar színház Európában?

Európában a 70-es évektől egy drámaiságon túlmutató színházi látásmód kezd teret nyerni. Ekkor kezdik átalakítani a drámairodalom nyelvét. Mészöly és Herold Pinter például hasonló folyamatokkal próbálkozott. A Nádas-trilógiáról például azt gondolták, hogy új színházi konvenciókat fog teremteni, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nádas ezek után nem is ír drámákat egészen a 2000-es évekig, amikor a német színház hatására újra visszatér a színházhoz. A német drámairodalomban a szó teljesen együtt tud működni a színházzal, nem tiszta irodalomként, hanem színházi eszközként értelmezik.

Mindig megfigyelhető volt egyfajta szinkronitás az európai mozgalmakkal.

Tehát, a szöveg csak egy alkotóeleme az előadásnak a többi mellett?

Igen, egyenrangú a többi kompozícióval. A zene is fontossá válik a színházban. Ez a gondolat Nietzsche-től indul, aki megírja A tragédia születése a zene szelleme által című művét. Ekkor már meg kell szakítanunk az előadást azért, hogy zenével mondhassuk el azt, amit szóval nem lehet.

A kortárs darabokban van drámai hős?

A drámairodalom pátosza megszűnik, a normateremtés lehetősége már nincs benne a darabokban. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a színház azt sugallná: minden maradjon úgy, ahogy van. Gondoljunk csak a Godot-ra. Ott éppen a drámai hős hiánya hozza létre a változtatni akarást.

A kortárs színházban individuálisan kell megtalálnunk a pozitív kibontakozást. A kortárs drámának a legfőbb feladata pedig az, hogy ennek a személyes keresésnek adjon érvényes megfogalmazást.

Deák Kati

Hogy vagy, kortárs dráma? – interjú Köllő Katalin színházkritikussal

Nem mondhatnánk, hogy a kortárs erdélyi drámairodalomban olyan sok alkotás született volna az elmúlt években. Hogy látod, milyen stádiumban van most nálunk a drámaírás?

Most úgy látszik, hogy nekilendül Erdélyben is a drámaírás, eddig elég nagy hiány mutatkozott. Egy-két szerző volt csak a palettán, lehet ezen elmélkedni, hogy miért. A színjátszás, a rendezés terén lendületes fejlődést, változásokat lehetett észlelni, de a drámaírás valahol megrekedt, egy-két kivételtől eltekintve. Ha visszatekintünk az elmúlt húsz évre, akkor leginkább csak Visky András neve ötlik a színházi ember eszébe az erdélyi magyar drámaírás palettáját illetően, drámáit leginkább a Kolozsvári Állami Magyar Színházban játszották, illetve külföldön. Ezen kívül Láng Zsoltnak született gyerekdarabja, illetve Hatházi András is írt drámákat, egyet-kettőt színre is vittek közülük, de valami miatt ezek mindig megrekedtek. Lehet, hogy az sem motiválta a drámaírókat, hogy aránylag kevés színház mer, vagy mert  kortárs darabot műsorra tűzni.

Aztán „színre lépett” Székely Csaba, ezzel mintha elindult volna egy folyamat. Én úgy látom, hogy most kezd elindulni valami. Valószínű az is probléma volt, hogy mégiscsak szükséges egyfajta mesterségbeli tudás, nem elég a tehetség, kell technikai tudás is. Vannak őstehetségek nyilván, de ha nincsen lefektetve egy bizonyos alap, elég nehéz nekifogni csak úgy vaktában drámát írni. Még akkor is, hogyha azt állítjuk, hogy a drámaírást nem lehet tanítani, a szakma technikai részét mégiscsak lehet oktatni, ez pedig kiesett az oktatási folyamatból. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen nemrégiben elindították a drámaírás mesteri szakot, lehet, hogy ez is hozzásegített a dolgokhoz. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Székely Csaba befutott. De az sem biztos, hogy a képzés hiánya volt a baj. Nem tudom.  Nem mondható, hogy most rendbe jöttek volna a dolgok, de valami mégis elindult.

Tavaly hirdették meg az első drámapályázatot Székelyudvarhelyen. Volt-e még eddig drámapályázat Erdélyben?

Nem igazán. Illetve volt egy pályázat, 2002-ben, az ERDRAMIL (Erdélyi Magyar Drámapályázat a Millennium jegyében), amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hirdetett meg, annak köszönhetően derült fény arra, hogy Hatházi András színművész drámákat is ír, ő nyerte el ugyanis a nagydíjat A dilis Resner című pályamunkájával. Ezt mutatta be aztán a vásárhelyi színház. Valószínűleg kellenek efféle impulzusok, hogy elkezdjenek írni drámákat a tollforgatók, vagy küldjék be a fiókban lapuló munkákat.

Honnan érkeztek pályamunkák a dráMÁzatra?

217 munka érkezett erre a pályázatra, a szóhasználat, stílus alapján rá lehetett jönni, hogy hova valók a szerzők. Sajnos nem találkoztam sok olyan szöveggel, amelyről érződött volna, hogy tipikusan erdélyi szerzőnek a műve. Nagyon sok érkezett Magyarországról, és olvastam olyan szöveget is, ami Szlovákiából, illetve Szerbiából érkezett.

A pályamunkákat olvasva van-e ígéretes szerző, aki alkothat még jó műveket? Érkezik-e új generáció?

Igen, van rá esély, azért úgy felsejlik. Akik bejutottak az utolsó körbe, azok közül is kikerülhet jó drámaíró. Nem igazán vagyok elragadtatva a szövegektől, nem tudok áradozni erről, érződik, hogy kezdők, vagy esetleg nem azok, de problémások a szövegek. Az első három helyezést elért darabbal is még foglalkozni kell, nem árt, ha a szerző még csiszol rajta, akár érdemes lenne egy-két szakemberrel beszélgetni ezekről a szövegekről, akiknek meg lehet fogadni a tanácsát. Nem zseniális, tökéletes szövegek ezek, kell dolgozni rajtuk, de ez már egy jó kiindulópont.

Az a kevés kortárs dráma, ami eddig született, az megtalálta a helyét az erdélyi színpadokon?

Néhány közülük igen. Azt hiszem az is probléma, hogy a színházak kicsit félve nyúlnak kortárs darabokhoz. De ebben is változik a tendencia manapság, mert láttuk, hogy például a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház sok kortárs darabot visz színre az utóbbi időben. Itt Székelyudvarhelyen is látom, hogy kezdenek betörni a kortárs szövegek. Kolozsváron inkább Visky drámáit állítják színpadra, de vannak kortárs amerikai szerzők, akikkel próbálkoztak. Érdekes, hogy a kortárs magyarországi szerzők kevésbé vannak jelen Kolozsváron az utóbbi időben. És Nagyváradon is mozdulnak a dolgok, elkezdődött egy másfajta színházi nyelvezetben való gondolkodás, a tavalyi, és az idei évadban is több kortárs szerző művét is bemutatták.

Hogyan fogadja a közönség az új drámákból készült másmilyen előadásokat?

Minden változás csak lassan mehet végbe, főleg a radikális változások, mert a leglényegesebb tényezője a színháznak mégiscsak a közönség, és hát, mi tagadás, el kell fogadtatni velük az újat. Ez pedig rizikós, mert a közönség nem biztos, hogy elfogadja, nem biztos, hogy be fog jönni kortárs darabokra, ettől pedig félnek a színházak. Van egy rétege a közönségnek, aki kizárólag szórakozni akar a színházban, és nem akarja, hogy adott esetben a saját nyomorúságát lássa a színpadon. Nincsenek felkészülve arra, hogy szembesüljenek saját problémáikkal. Azért kellenek ezek a kis próbálkozások, egy-egy évadba beiktatni egy-egy kortárs darabot, ami aktuális problémákkal foglalkozik, hátha a közönség lassan befogadja ezt a fajta színházi gondolkodást is. A kritikusi szféra mindenképp örül a kortárs daraboknak. Próbálkozások vannak, és ezeket bátorítani kell. 

kérdezett: Réman Orsolya